Irj te is cikket!

Hét tény a lelkiőrség szolgálatom elmúlt egy évéből

Idén szeptemberben jöttem rá, hogy immár elmondhatom: egy éve veszek részt rendszeresen az albertfalvi plébánián a lelkiőrség szolgálatban. A vállveregetések és egyéb elismerések várása és elvárása helyett viszont inkább megkísérlem, hogy hét pontban összefoglaljam, mit is jelentett ez személyesen eddig nekem.

1. Tavaly szeptemberig sohasem vettem részt ilyen szolgálatban. Abban, hogy ez megváltozott, megkerülhetetlen szerepe volt Henrik atya részvételre hívó buzdításának, amely augusztusban az egyik vasárnap esti szentmise végén hangzott el. Utána úgy éreztem, ennek a buzdításnak nem tudok ellenállni és már aznap este írtam is Riszterer Zsuzsinak.
2. Egyszer sem volt nehéz pontosan megérkeznem, pedig egyébként a késés, mint jelenség nem ismeretlen számomra. Valahogyan itt mindig másként volt: sokkal könnyebb volt befejezni a napi tevékenységeket és időben elindulni.
3. Az első hónapban minden péntek este 9 órától én voltam az utolsó őr. Ennek ellenére egyszer éreztem fárasztónak az őrségben töltött időt. A szentségőrzés végén a közösen elmondott záró imádságok még különlegesebbé tették ezt a kései órát. Tíz óra után amikor kisétáltam a templomból, mindig úgy éreztem, hogy most igazán megérte, hogy vállaltam!
4. Egy váratlan meglepetés. Egyik alkalommal a felújítási munkálatok miatt a sekrestyébe helyeződött át a szentségőrzés. Talán még többen is voltunk, mint legtöbbször. De amikor a fal mögött felbúgtak a gépek, megindult a vésés, kalapálás és hasonló durván hangos zajok törtek elő, először azt éreztem, ez méltatlan ehhez a csendes szolgálathoz és kezdtem rosszul érezni magam. Annál jobban meglepődtem viszont, amikor kisvártatva az a gondolat szivárgott a fejembe, hogy inkább örülnöm kellene annak, hogy a templomunk megújul és hogy milyen vagány dolog, hogy a szentségőrzés ennek ellenére sem marad el. Mikor ezt megértettem, azon nyomban elmúlt a rossz érzés belőlem, már egyáltalán nem is zavart a munkazaj sőt kifejezetten örültem annak, hogy ez az alkalom éppen így ilyen körülmények között történik!
5. Egy másik meglepetés. A lelkiőrségben többször átéltem azt a „csodát”, hogy megtapasztaltam: az idő tényleg másként telik el, ha kilépek belőle. Ha egyáltalán nem nézem az órámat, a telefonomat, nem gondolok sem a múltra sem a jövőre, hanem átadom magam a Jézussal való találkozás örömének, akkor az az egy óra úgy elszalad, mint a fürge nyúl a teknősbéka mellett.
6. Ahogy teltek a lelkiőrségben töltött hónapok, az egyes alkalmak mégsem váltak egyformákká, unalmasakká pedig végképp nem. Minden egyes óra különlegesen egyedi és megismételhetetlen volt a számomra.
7. A lelkiőrség-szolgálatok segítettek abban, hogy még nagyobb hálával köszönjem meg Istennek az a nekem adott ajándékait, köztük azt is, hogy mindezeket itt, az albertfalvi templomban élhettem át!

Dr. Tolnai Gyula

Mártaként érkezem...

Mikor tavaly elkezdtem /elkezdtük Gáspárral a szolgálatot, csak azt tudtuk, hogy szeretnénk. Az első alkalom nehéz volt. A második is. Több szentségimádáson tapasztaltam mások majdhogynem katartikus élményét, ami nekem nem volt meg, alkalmatlannak (?) éreztem magam.

Aztán rátaláltam vagy rám talált egy előadássorozat a youtube-on, A szentségimádás iskolája. Minden alkalom előtti este meghallgattam, megnéztem egy részt, így készültem. Ezzel egy időben mondta nekem valaki, nem baj, ha nem érzel semmit, a kegyelem kiárad.

Azóta itt vagyok, "javíthatatlan" Mártaként érkezem, és mindig ajándékkal távozom: nyugalommal, jó tanáccsal, ötletekkel, az elfogadás és az elfogadottság érzésével. Az előadássorozatot tartó atya mondta, hogy az ötletei nagy része szentségimádás alatt születik, célszerű papírt és tollat vinni magunkkal, nehogy elfelejtsük. Akkor viccesen hangzott, de már én is jegyzetelésre készen érkezem. Mert bár itt egy órára Mária lehetek, valahol javíthatatlanul Márta vagyok.:-)

Kolláth Adrienn

Csobbanások Horányban

Már februárban kiderült, hogy az idei családos tábor a Szentendrei-szigeten, a Duna ölelésében lesz. Ugyanekkor azt is átbeszéltük Henrik atyával, hogy az elmélkedések alapja a család lesz, hiszen az Eucharisztikus Kongresszus előkészülete átlépett a második évbe, ami a közösségek megerősítéséről szól.

Fejest ugrottunk a Szentírásba, és végigtanulmányoztuk a választott nép fogságát, szabadulását, pusztai vándorlását és honfoglalását. Természetesen megkerestük a Szentcsalád életében azt, ami ezekre rímel, ezeknek beteljesedése. Harmadik pillérként saját családi életünkre vetítettük az eseményeket. Mindezt játékokkal fűszerezve, és csoportos beszélgetésekben kibontva tettük élhetővé és személyessé.

Így csobbantunk nap, mint nap a Biblia könyveiben.

A választott nép útját követve szellemi vetélkedőben is részt vettünk, a bibliai hegyeket másztunk meg. Komoly biblikus ismeretekre, logikus gondolkodásra, gyors helyzetfelismerésre volt szükség.

A sport versenyek ügyességünket és a házaspárok, családok összhangját tették próbára. Így nem a legerősebbek vitték a pálmát.

Mindkét program vidáman, de testileg, szellemileg aktívan telt: csobbantunk fizikai teljesítő képességünk ki nem aknázott mélységeibe.

Esténként, mikor már a gyerekek ágyba kerültek, mi felnőttek még összegyűltünk ismerkedni, beszélgetni, játszani. Különböző játékok során sok olyat megtudhattunk egymásról, amit addig nem is sejtettünk, kiderültek rejtett kincsek, vicces szokások.

Kiscsoportos beszélgetések alkalmával kicsi bepillantást engedtünk lelkünk mélyebb zugaiba. Föltárulkoztunk egymásnak és sokszor saját magunknak is.

Belecsobbantunk egymás személyiségébe, de a sajátunkba is némiképp.

És természetesen nem maradhatott el a dunai úszás, lubickolás. Kivételesen kellemes tisztaságú és hőmérsékletű volt a víz, minden szabad percet kihasználtunk a dunai csobbanásra.

A tábor legfontosabb csobbanása a fürdőzés Jézus kegyelmeiben. Hála a Jóistennek Henrik atya végig velünk volt, így Krisztus is velünk időzött reggeltől estig. Bármikor betérhettünk hozzá egy-egy fohászra, vagy hosszabb együttlétre. A napokat keretbe foglalta a szentmise és az esti dicsőítés. Csodálatos volt minden napot Jézus imádásában kezdeni, kérni a kegyelmét az előttünk álló napra, majd sötétedéskor hálát adni mindazért, amit az Atyaistenből meg tudtunk mutatni.

A Tábor-hegyről indultunk, a Sínai-hegyen át érkeztünk haza. Ahogy Mózesnek és az apostoloknak ragyogott az arcuk, nekünk is ugyanez a feladatunk: boldogan elmondani mindenkinek, hogy találkoztunk az Úrral!

Mickó

Egy térképolvasás margójára…

Egy kellemes, napos délutánon a fehér csapat (mint minden más csoport) megkapta a jelekkel ellátott térképét. A vegyes életkorú, de annál vidámabb társaság elindult a tábor területét elhagyva felderíteni hol lehet az elrejtett elemózsia.

Legelöl a gyermekek és a férfiak mentek, komolyan tanulmányozva az ábrákat. Az asszonyok hátrébb maradva beszélték meg a vándorlás „fontos” gondjait. Az első akadályt legyőzve, és a „gyümölcsöt” (szőlő? vagy bor) megszerezve kezdődtek a gondok: a térkép olvasása, a gáton való ide-oda mászkálás, a sokszor nevetésbe fulladó keresés, a csalán, a leengedett sorompókon való átmászás…

Néha találtunk valamit, de ez nem feltétlenül szimbolizálta a keresendő tárgyakat. Gondoltuk, a „pusztai vándorlásnak” talán túl modern értelmezése lenne egy elhagyatott lépésszámláló.

Szinte üres kézzel, de annál vidámabban értünk vissza – hátulról nézve elsőként – a kiindulási pontra.

A horányi Duna hűsítő vize, a csoportos beszélgetések rátermett moderátora, a számos és változatos lelki töltekezés, a személyes kapcsolat erősítése lelkipásztorunkkal; az igényes, és jó hangulatú napközbeni, és esti vetélkedőkben való vidám részvétel, a közös éneklés csodája még jobban összehozta e vándorló csapat tagjait.

Látva, hogy a kisebbek, és a nagyobbak is milyen szívesen mennek el a gyerekvigyázó fiatalokkal – míg a csapat felnőtt tagjai „kőtáblájuk” elemeit próbálják lelkükbe vésni – bizonyosságot adott minden szülőnek arról, hogy nem volt hiába való kiszakadni a mindennapok szorításából, és egész lélekkel az Úr felé fordulni itt, Horányban.

Edit és Józsi

A Döngicsélő Nyugdíjas Klub kirándulása

A templomtól indultunk első szombaton reggel hét órakor. Első utunk Siófokra vezetett. Itt három programon vettünk részt a helyi idegenvezető szakszerű vezetésével. Az első egy jó órás autóbuszos városnézés volt. Őszintén meglepődtem, hogy milyen hatalmasat fejlődött ez a város. Szinte világszínvonalú üdülőközponttá vált. Elegáns szállodák, apartman házak, új kézilabda csarnok, mind egy gyorsan fejlődő várost idéztek. Budapest után Siófokon van a legtöbb szálláshely, megelőzve a nagyobb városokat, holott a varos lakossága csupán mintegy ötvenezer fő. Szezonban a turisták száma többszörösen meghaladja a helyiek lélekszámát.

A Kálmán Imre emlékházban a magyar operett egyik legnagyobb alakjára emlékeztünk. Az idegenvezető sok-sok érdekességet mesélt e nagyszerű komponista életéről, művészetéről.

Az evangélikus templomot Makovecz Imre tervezete még az 1980-as évek végén. A templom története igen érdekes. Siófok egyik testvérvárosa a finn Oulu lett. Amikor a finnek először idelátogattak, keresték az evangélikus gyülekezetet és a templomot. Templom akkor még nem volt. Az akkori Tanács (még a szocializmusban vagyunk) adott egy (eléggé elhanyagolt) telket, hogy arra építsék fel a templomot. A Makovecz tervhez azonban nem volt pénz, sőt a hozzá való faanyag, vörösfenyő, sem volt Magyarországon kapható. A finnek adományként biztosították a templom teljes faanyagát, sőt még „házhoz” is szállították. Még a főhelyen álló „Feltámadt Krisztus” faanyagát is a testvérváros biztosította. A gyülekezet ma 350-400 főből áll, a rendszeres istentiszteleti részvétel kb. 60-70 fő.

Siófokról Látrányba mentünk ebédelni. Ez a kb. 1500 lakost számláló község közel 700 éves. A 18. században épült barokk stílusban katolikus, a 19. század első felében copf stílusban református temploma. A közelben zajlott 1199-ben Imre király és lázadó öccse (a későbbi II. András) csatája. Itt, a látrányi mezőkön vívta élet-halál harcát Babocsai László a koppányi agával Fekete István híres regényében (A koppányi aga testamentuma). Fekete István egyébként több szállal is kapcsolódik Látrányhoz, akinek nevét a község iskolája viseli. Tovább indultunk Andocsra.

A kegyhely Somogy megyében található, a Kaposvári Egyházmegye területén, a Balatontól mintegy 20 km-nyire.

A legenda szerint 1520 táján egy éjszaka a Szűzanya szállott angyalaival Andocs fölé, és a falu közepére egy tornyos kápolnácskát tettek.

A legendás hagyomány szerint Andocs népe még a török megszállás alatt is megőrizte hitét annyira, hogy még a törökök sem merték levenni a kegykápolna tornyocskájáról a keresztet, és teljes szabadságot, védelmet adtak Andocs népének és az ide zarándoklóknak.

A kegyhely bizonyítható története 1640 körül kezdődik. A papi szolgálat a jezsuitákkal 1643-ban indult meg, és Horváth János atya nevéhez fűződik a kezdet. Ő említette először a csodatévő Szűzanya-szobrot is, amely ma is épségben látható a főoltáron.

A török kiűzése után, 1686 körül a jezsuita atyák Pécsre távoztak. 1716-ban négy ferences barát költözött Andocsra és új kolostort kezdtek építeni. A jelenlegi kegytemplom alapkövét 1739-ben rakták le. A templomban a gótikus kápolna lett a szentély, és a barokk stílusban készített templomhajó harmonikus formában épült hozzá.

A most is látható díszes barokk kegyoltár 1746-ban készült. Középre helyezték az andocsi kegyhely ékességét, a kegyszobrot, az Angyalok Királynéját karján a kisded Jézussal, két oldalra állítva Sienai Szent Katalint és Szent Dorottyát. A barokk oltár kiegészült a térdelő Szent István és Szent László király, valamint az álló Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal szobrával. A felső kis kerek ablak a Mária nevet „variálja”.

A Mária-szobor legendájának több változata maradt fenn. Van olyan történet, amely szerint a szobrot maga Szent József faragta ki, és Szent István király közvetítésével került Kalocsára, majd onnan Andocsra. A legismertebb történet azonban nem a bibliai időkben, hanem a XVI. században kezdődik. Eszerint, amikor 1520-ban a török csapatok felprédálták Kalocsa városát, szentségtelen kéz akarta érinteni Szűz Mária szobrát. Ekkor kapták fel az angyalok. és hozták Andocsra.

A kegytemplom védőszentje a mennyekbe fölvett Istenanya, főbúcsúja augusztus 15-én van. A Szűzanya és a kis Jézus kegyszobrát korona teszi ékesebbé, és mindkettőjük alakját kb. kétszáz év óta szebbnél szebb ruhákba öltözteti az áhítatos hívősereg.

Széchenyi Katalin grófnő volt az első, aki ruhát adományozott a kegyszobornak. Mára a kegyszobor ruhatára már több, mint háromszázötven tételből áll. Volt, aki csodás megszabadulásáért, volt, aki gyógyulásáért adományozott palástot a szobornak. Még 1950-ben, amikor pedig az ilyesmit a felettes hatóságok nem nézték jó szemmel, előfordult, hogy egy iparosmesternél tanuló legény a felszabadulása alkalmából aranyszálú palástot ajándékozott az Andocsi Máriának. Tamás atya elmondta, hogy a legutolsó ajándékozás látogatásunk előtt egy hónappal történt. Az adományként kapott öltözékeket a templom melletti múzeumban őrzik.

A gazdag főúri családok a templomot egy-egy mellékoltárral (kép és szobrok) gazdagították.

Balra az elsőn Szent Ferenc megkapja a stigmákat.

A következő a Jézus Szíve oltár, amely csak 20. század elején került ide.

Balra hátul Szent Borbála vértanúsága. A hagyomány szerint Borbálát keresztény hitéért a római időkben pogány apja saját kezűleg fejezte le. Itt a római patríciust török ruhában láthatjuk!

Jobbra elől jelenet látható Páduai Szent Antal életéből.

A következőn a gyermek Mária tanul olvasni. A mellékoltáron álló két szobor Zakariást és Szent Annát ábrázolja.

Jobbra leghátul a „Jánosok” oltára. A képen a gyónási titok vértanúját, Nepomuki Szent Jánost láthatjuk, aki nem árulta el Vencel királynak, mit gyónt a felesége, és ezért kivégezték. A két szobor Keresztelő Szent Jánost és János apostolt ábrázolja.

Meg kell említeni a barokk szószéket, ami szinte egy „építmény”. Vele szemben, szerényebb kivitelben, Szent Flórián szobra áll.

Csodás lelki élmény volt Tamás atya ünnepélyes, orgonás szentmiséje, amelyet csoportunk lelki üdvéért ajánlott fel. Jelen sorok írója (kalocsai hímzéssel díszített) albában ministrált a szentmisén.

Madaras Gábor