Virt László statisztikai adatok tanulmányozásával bizonyítja, hogy Albertfalva különböző státuszú helyein született gyermekek életét nagymértékben befolyásolja szülőhelyük szociális környezete. A szerző által vizsgált településrészek: kertváros, lakótelep, szocreál telep, ipari gyárkörnyezet. (városszociológia)
Kiadó: AKTK, Budapest 1999. (Albertfalvi Füzetek 1.)
Jézus mennybemeneteléről a Szentírás röviden ad hírt számunkra: Az Úr a feltámadása utáni negyvenedik napon is megjelent tanítványainak, együtt evett velük és megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amely szerint majd Szentlélekkel fognak megkeresztelkedni. … „Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett és egy felhő fedte el úgy, hogy tovább nem láthatták. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve és megszólította őket: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.” (ApCsel 1, 9-11).
A történtek sokkal bővebben tárulnak elénk Isten szolgálója, a Jézus 5 szent sebét viselő Ágoston-rendi apáca, Emmerich Katalin (1774-1824) látomásai alapján:
A mennybemenetel előtti éjjel Jézus a Szűzanyával és a 11 apostollal az Utolsó Vacsora házának belső termében találkozott. A tanítványok és szent asszonyok az oldalcsarnokokban imádkoztak. Az apostolok ünnepi öltözékükben voltak. A teremben ott állt az Utolsó Vacsora asztala, rajta a húsvéti kenyér és a kehely. Jézus – mint nagycsütörtökön – kenyeret és bort változtatott át. Amint oda nyújtotta nekik az Oltáriszentséget, úgy láttam, mint világitó testet – mondja Katalin – és Jézus szavai a bor átváltoztatásakor piros sugárként folytak bele a kehelybe. Amint pirkadt, Jézus a 11 apostollal elhagyta az Utolsó Vacsora termét. A Szűzanya szorosan mögöttük haladt, majd a tanítványok serege követte őket. Végig vonultak Jeruzsálem utcáin, ahol még minden alvó és csöndes volt. Jézus végigment velük szenvedésének útján, hogy tanítással és emlékeztetéssel életszerűvé tegye bennük a Megváltás beteljesedésének tudatát. Minden olyan helyen, ahol szenvedésének egy jelenete lezajlott, elidőzött néhány pillanatig, tanítást adva prófétai jövendölések beteljesedéséről és megvilágítva számukra a hely jelentőségét. A zsidók sok helyen árkokat, kőhalmokat, vagy egyéb akadályokat állítottak a hely tiszteletének megzavarására. Jézus megparancsolta az őt követő tanítványoknak, hogy előre menve távolítsák el az akadályokat. A tanítványok ezt gyorsan végre is hajtották mindenütt, majd engedték Őt magát előre menni. A Kálvária hegyére vezető kapu előtt letértek az útról egy fákkal borított kellemes területre, amely imahely volt. Itt Jézus leült velük, tanította és vigasztalta őket. Közben feljött a nap és szívük egy kissé megkönnyebbült. Úgy tűnt számukra, mintha Ő még jócskán velük maradhatna. A hívők újabb seregei csatlakoztak hozzájuk – de érdekes módon egy nő sem akadt közöttük. Az imahelyet elhagyva Jézus ismét visszatért az útra, amely a Kálváriahegyre és a Szent Sírhoz vezetett, de nem ment el egészen odáig, hanem a város körül az Olajfák hegye felé vette útját. Ezen az úton is voltak akadályok Jézus tanítási és imahelyein, amelyeket a tanítványok eltüntettek. (Ehhez szerszámokat a környező kertekben találtak). Az Olajfák hegyén Jézus megállt a sereggel egy különösen kellemes, hűvös helyen, ahol szép magas fű nőtt. Az embertömeg itt már olyan nagy volt körülötte, hogy azt többé nem tudtam megszámlálni – mondja Katalin. (Valószínűleg ez volt az az alkalom, amikor Jézus több, mint 500 embernek jelent meg a Szentírás szerint). Itt az Úr igen hosszan beszélt nekik, úgy, mint aki tanítását lezárja és búcsúzni készül. Sejtették, hogy az elválás órája közel van, mégis azt hitték, hogy a hátralévő idő még nem annyira rövid. Aztán Jézus tovább indult a Getszemáni kert irányában, majd fel az Olajfák hegyén. Azt a helyet, ahol Őt elfogták, elkerülte. Az embertömeg követte őt különböző utakon, átgázolva sövényeken és kerítéseken. Jézus mozgása egyre gyorsult, teste egyre inkább világítóvá vált. A tanítványok siettek utána, de nem tudták utólérni. Amint a hegy csúcsára ért, úgy fénylett, mint a nap. Az égből leereszkedett hozzá egy világító kereszt, amely szivárvány színekben tündökölt. Az utána igyekvők széles körben állva szinte megvakultak. Jézus teste fényesebben világított, mint a glória a feje körül. Bal kezét a melle elé téve és jobb kéz felé körbe fordulva, felemelt jobbjával megáldotta a világot. A tömeg mozdulatlan csöndben állt. Mindenki áldást kapott. Az áldást Jézus nem úgy adta, mint a rabbik (kifordított tenyérrel), hanem úgy, ahogy később a keresztény püspökök szokták. Az egész világra adott áldását nagy örömmel éreztem – mondja Katalin, majd így folytatja:
„Ezután a fentről áradó fény Jézus saját fényével összeolvadt, majd láttam, hogy az Ő alakja a fejétől kezdve ebben az égi fényben feloldódik és mintegy fölfelé eltűnik. Olyan volt, mintha az egyik fényes nap a másikba behatolna, mintha egy szikra a lángban lebegne. Olyan volt, mint amikor valaki délben a tűző napba belenéz, de annál még fehérebb és világosabb. Amikor már Jézus fejét nem láthattam, lábait még fénylően ki lehetett venni, egészen addig, amíg végleg el nem tűnt az égi fényben. Megszámlálhatatlanul sok lelket láttam mindenfelől ebbe a fénysugárba belépni és az Úrral együtt fölfelé eltűnni”.
„Néhány pillanat múlva, amikor a fényes ragyogás valamelyest csökkent, az egész gyülekezet a legnagyobb csendben és a legváltozatosabb lelki megindultsággal mereven tekintett föl a fényjelenségre, amely még sokáig eltartott. Ebben a fényben két alakot láttam – kezdetben kicsinek, majd egyre nagyobbnak – akik lejöttek föntről, hosszú fehér köntösben, bottal a kezükben, mint a próféták. Beszéltek a tömeghez, hangjuk harsonaként zengett. Úgy tűnt nekem, hogy hangjukat Jeruzsálemben is hallhatták” . (A Szentírás szerint ők hívták fel a tömeg figyelmét arra, hogy Jézus úgy fog ismét eljönni, ahogy eltávozott. Érdemes megjegyezni, hogy a tömeget „Galileai férfiak!” megszólítással illették, ami összecseng a látomással, miszerint Katalin a Szűzanya kivételével őket nem látott a tömegben).
Az Olajfák hegyének csúcsán, ahonnan Jézus eltávozott, volt egy kőlap. Erre állt föl és beszélt, még mielőtt megáldotta a világot. Lábainak talplenyomata a kőbe benyomódva ott maradt és egy másik kövön a Szűzanya egyik kezének lenyomata is. Már dél is elmúlt, mire az egész tömeg eloszlott. Az apostolok és a tanítványok nagyon elhagyatottnak érezték magukat, de a Szűzanya nyugodtsága és Jézus szavaiba vetett teljes bizalma vigasztalásul szolgált számukra. Megértették, hogy Jézus meghagyása szerint a Szűzanya marad számukra a közvetítő, az anya és a velük együttszenvedő társ.
Forrásanyag: Anna Katharina Emmerich: Das arme Leben unseres Herrn Jesu Christi. Die Himmelfahrt. Paul Pattloch Verlag, Aschaffenburg, 1974. 5.kiadás.
Kesselyák Péter
A Szentírás számos helyen beszél Isten választottairól. Különösen szembe ötlőek Jézus szavai: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt.22,14). Időről időre akadtak Szentírás magyarázók, akik ebből arra a következetésre jutottak, hogy Isten eleve elrendelte minden ember egyéni sorsát, és ettől függ, hogy üdvözülni fogunk-e vagy sem. Aki nincs rajta Isten választottainak listáján, annak sorsa már meg van pecsételve, akármit tesz is itt a földön. Ez a determinista nézet szöges ellentétben áll a valósággal. Tény, hogy Isten mindentudása folytán előre ismeri minden ember végső sorsát, de annak alakításából nem zárja ki az emberi szabad akaratot, sőt éppen attól teszi függővé végső sorsunkat. Isten személyválogatás nélkül hívott meg és vár mindenkit országába, ahogy erre Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében utal. (Róm 2,11).
Hogyan lehet mégis, hogy Istennek vannak választottai? - hiszen ez kivételezésnek tűnik. A megoldáshoz ki kell lépnünk földi világunk idő-burkából és gondolatban átlépve annak határait, be kell lépnünk Isten időtlen Örökkévalóságának világába, amely földi pályafutásunk idő-burkát „minden irányból” körülveszi. Születésünktől kezdve ebben az időburokban élünk, amelyben Isten hozzájárulásunk nélkül megteremtett ugyan, de szabad akaratunk hozzájárulása nélkül nem üdvözít minket.
Sorsunkat az Ő segítségével magunk alakítjuk halálunkig, amikor is az időburok határán át belépünk az Örökkévalóságba és Isten színe elé járulunk ítéletre.
Isten az ő mindentudása folytán „előre” látja, hogy milyen lesz az ítélet és ennek alapján veszi fel az arra érdemeseket választottainak listájára, anélkül, hogy szabad akaratunk földi érvényesítését bármiben is korlátozná. Az Örökkévalóságban azonban nincs földi értelemben vett idő, ezért a választottak listája független a mi földi időnk múlásától és ha úgy tetszik, akkor „már” rendelkezésre áll Isten számára.
1999 búcsú
Kesselyák Péter
Az újkori bibliatudomány az ember teremtéséről szóló szentírási történetet egészében jelképes isteni üzenetként kezeli, szinte már megkérdőjelezve ősszüleink, Ádám és Éva valóságos történelmi létezését is, holott erre Jézus szavai és az újszövetségi szent írók (mindenek előtt Szent Péter és Szent Pál) számos helyen kétséget kizáróan utalnak. Tény, hogy az őstörténet tele van nehezen megfejthető jelképekkel és eseményekkel, és nehéz megítélni, mit kell a hit fényénél szó szerint elfogadnunk belőle, mégis úgy tűnik, hogy a modern kor értékén alul becsüli annak tartalmát. Pedig éppen a modern kor új biológiai ismeretei nyújthatnak alapot a teremtéstörténet több szimbolikus eseményének újszerű megvilágítására és ezzel tartalmának felértékelésére.
Vizsgáljuk meg közelebbről, mit mond az emberré válásról maga a Szentírás. A Teremtés Könyvében arról tudósít bennünket, hogy miután Isten megteremtette Ádámot, így szólt:
"Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." ... "Ezért az Úristen (mély) álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból (oldalbordából) megalkotta az asszonyt és az emberhez vezette" (Ter 2,18-22).
Éva teremtésének ez a leírása természetesen jelképes és azt fejezi ki, hogy az emberiség egyetlen őstől származik, de hogy mit fed a jelkép pontosan, az máig nyitott kérdés. A 20. század második felének kellett eljönnie ahhoz, hogy a modern génelmélet fényében megkíséreljük megvilágítani a jelkép tartalmát. Miért éppen az oldalcsont, vagy oldalborda vált a kinyilatkoztatásban foglalt üzenet jelképévé?
Ma már tudjuk, hogy az élő sejtek magvában kromoszómák hordozzák a fajra jellemző kódolt tulajdonságokat és gondoskodnak arról, hogy az élő szervezet e tulajdonságokkal fejlődjék ki. Az emberi sejtmagvak kromoszómáiban 23 pár (összesen 46) információ tároló gén foglal helyet, amelyeket a sejtosztódás fázisában mikroszkóp alatt bordázatos elrendezésben úgy láthatunk, ahogy azt az ábra mutatja. A 46 gént tartalmazó kromoszómában 23 apai eredetű, a másik 23 pedig anyai eredetű.
Kivételt képeznek a férfi és női ivarsejtek, amelyeknek a magjában a kromoszóma nem 46, hanem csak 23 gént tartalmaz, vagyis az ábrán látható bordázat apai illetve anyai felét külön-külön. A megtermékenyítéskor a női és férfi ivarsejt egyesül és az új egyed sejtjeinek kromoszómáiban az apai és anyai gének párba lépnek egymással. Az "oldalborda" ebben az értelmezésben tehát nem más, mint a férfi hímivarsejtjének kromoszómája.
Ha ez így van, akkor a Teremtés könyvének szerzője szemléletes, természettudományos hűségű látomásban kapta meg Istentől az ember teremtésére vonatkozó kinyilatkoztatást, amit azonban a kor ismereteinek szintjén csak az "oldalborda" hasonlattal tudott kifejezni.
Tovább göngyölítve a gondolatsort - a fenti bibliai idézet üzenete az alábbi módon értelmezhető:
Ádám egy előemberi közösség szülöttjeként, társtalanul lépett a világtörténelem porondjára, mint a halhatatlan lélekkel felvértezett emberi nem, a homo sapiens ősatyja. De mivel nem talált magához hasonló társat, átmenetileg visszasüllyedt az előemberi közösség szintjére és ott nemzette Évát. Ezt fejezheti ki a Szentírás, amikor azt mondja, hogy "Az Úristen (mély) álmot bocsátott az emberre, és amikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját ... aztán az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt". A (mély) álom az előemberi közösségbe való tudattalan visszasüllyedést, az oldalcsont kivétele pedig - a génelmélet fényében - Éva Ádám által való nemzését jelentheti. Ha belegondolunk, a Biblia csodálatos finomsággal fejezi ki mindezt.
Éva tehát egy homo sapiens és egy, a homo sapienshez biológiai értelemben már nagyon közel álló fajta előember gyermekeként homo sapiensnek születhetett. Hasonlóképpen feltehető, hogy az első emberpár, Ádám és Éva gyermekei nem csak egymás között házasodtak, hanem előemberi környezetükkel is úgy, hogy utódaik már mind homo sapiensek lettek. Vagyis az első emberpár utódai a hozzájuk biológiailag közel álló előemberi környezet kovászaivá válhattak és azt nemes oltással világszerte fokozatosan beolvaszthatták a homo sapiens fajba. Valószínűleg erre utal a Teremtés Könyvének (6,1-4) szakasza, amely az "Isten fiainak" és az "emberek lányainak" összeházasodásáról beszél, ahol az Isten fiain Ádám és Éva leszármazottait, az emberek lányain pedig feltehetőleg az előemberek lányait érthetjük: "Óriások éltek akkor a földön (és később is), amikor az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak és ezek gyermekeket szültek nekik. Ezek a régi idők híres hősei" (Ter 6,4).
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha így történt, vajon mikor történhetett mindez? Ennek vizsgálata mindenképpen a természettudományok és a régészet dolga. Valószínű, hogy a mai ember - a halhatatlan lélekkel felruházott homo sapiens - kb.100.000 éve lépett a történelem porondjára Ádám és Éva személyében, de azt biztosan állíthatjuk, hogy nyomai a mai Izrael területén már legalább 40.000 éve megtalálhatók.
Különös figyelmet érdemel még az előbbi bibliai idézetben az óriások megemlítése. A bibliatudomány ezzel sem tud mit kezdeni. Tulajdonképpen nem tartoznak bele a Ter(6,4) mondanivalójába, csupán háttér információként esik szó róluk: abban az időben történt, hogy az Isten fiai az emberek lányaival összeházasodtak, amikor egyébként óriások éltek a földön. Kik lehettek ezek az óriások?
Az ősrégészet tanúsága szerint a neandervölgyi ősembernek nevezett előember robusztus termetű, nagy fizikai erejű, de a homo sapienshez képest összehasonlíthatatlanul gyengébb értelmi képességű külön faj volt, amely hosszú időn keresztül harcban állt a homo sapiensszel, míg végül az utóbbi teljesen fölébe kerekedett. A neandervölgyiek utolsó maradványai 30.000 évvel ezelőtt a mai Gibraltár vidékén végleg kipusztultak. Lehetséges, hogy a Teremtés Könyve őrájuk céloz, és akkor ez azt jelenti, hogy a Ter(6,4) eseményeit 30.000 évnél régebbre kell datálnunk.
Végül meg kell jegyezni, hogy a mai tudomány "ősember" illetve egyáltalán "ember" fogalma nem üdvtörténeti kritériumokra épül és nincs összhangban a halhatatlan lélekkel rendelkező valódi, bibliai értelemben tekintett ember fogalmával, ami sok félreértés és vita forrása napjainkban, amikor az ember megjelenésének időpontját próbálják meghatározni. A tudomány által "jávai majomember"-nek, "pekingi ősember"-nek, "neandervölgyi ősember"-nek, stb. nevezett és kihalt fajok üdvtörténeti szempontból majdnem bizonyosan még mind halhatatlan lélek nélküli előemberek voltak.
1999 húsvét
Kesselyák Péter
1981-ben a világ egyik vezető meteorológiai központjában az akkori idők legnagyobb teljesítményű Elliot számítógépe napokon át dolgozott egy 23 változós bonyolult egyenletrendszer megoldásán, amellyel a földi légkör kialakulásának 4 és fél milliárd éves történetét próbálták modellezni. A kérdés az volt, hogyan alakulhatott ki a hatalmas Világmindenségben talán egyedülálló módon az az oxigén-légkör, amely számunkra az élet lehetőségét jelenti. Modellezték a Nap sugárzási intenzitását és spektrumának összetételét, a földi be- és kisugárzást, az óceánok és szárazulatok hőmérsékletét, a légnedvesség és légnyomás alakulását, a fotoszintézis megjelenésével az ősi széndioxidból, metángázból és ciánból álló légkör összetételének változását, az oxigén felhalmozódás ütemét. Kiderítették, hogy az oxigénfogyasztó állati élet "éppen jókor" jelent meg a földön ahhoz, hogy a túlzott oxigénfeldúsulást megakadályozza, ami gátat vethetett volna az élet további kibontakozásának.
Dr. Marx György akadémikus drámainak nevezte a modellezési folyamatot. Az óriás számítógép szinte percenként állt le azt jelezve, hogy a beadott modellezési paraméterek mellett a Földnek hol a hőhalál, hol a fagyhalál állapotában kellett volna kikötnie. Folyton változtatni, finomítani kellett a bemenő adatokat. Végül kiderült, hogy a mai légkörállapot kialakulásához a 23 jellemző mindegyikének egymással összhangban 4 és fél milliárd éven keresztül gyakorlatilag 1 % tűréshatáron belül kellett maradnia egy hegygerinchez hasonlítható borotva-éles "paraméter-mesgye" mentén, amelytől jobbra és balra a hőhalál, illetve a fagyhalál mélysége tátongott. Visszatekintve, annak valószínűsége, hogy a fejlődés az egyensúlynak ezen a szűk ösvényén végig tudott menni és ma létezünk, annyi, mint a földgolyót átfúrva, keresztül lőni a lyukon anélkül, hogy a golyó közben érintené a lyuk falát.
Ha a természet törvényeiből adódó fizikai folyamatok valószínűsége alapján próbáljuk létünk spontán fejlődését feltételezni, zsákutcába jutunk. Kiderült, hogy a hatalmas Világmindenség nem elég nagy és öreg ahhoz, hogy ez a fejlődés akár egyetlen egyszer is valahol a magára hagyott mindenségben a siker legcsekélyebb reményével lejátszódhatott volna. A modellezőknek rá kellett döbbenniük, hogy a természet törvényeinek álarca mögött, a valószínűség kulisszái mögé bújva, azok mélyén, kitapintható módon ott rejtőzködik az isteni Gondviselés céltudatos irányító szerepe, amire Földünk mai arculatának valósága és létünk a bizonyíték.
A felületes ember hajlamos megelégedni a jelenségek érzékelhető szintjének megtapasztalásával, ami közvetlenül a szemébe ötlik. Isten azonban elrejtőzik a felületes szemlélők elől. Arra buzdít minket, hogy keressük meg és fedezzük fel Őt a dolgok mélyén, mint az elásott kincset. Akik veszik a fáradságot, hogy megkeressék Őt, jutalmul megkapják a nagyszerű felfedezés örömét.
1998 karácsony
Kesselyák Péter