Reggelenként a közszolgálati rádió ébreszt (MR-1 Kossuth Rádió: A szavak ereje! Hm?), mintegy háttérrádiózásként hallgatom, értesülve ezzel a média által fontosnak tartott dolgokról. Többnyire a lényegre figyelek, próbálom kiszűrni a számomra fontosabbakat, ha ilyet hallok arra jobban koncentrálok, olykor-olykor még a borotva is megáll a kezemben.
Most is, mint az utóbbi években oly sokszor, az évtizedek óta kenyeret adó munkámról, az oktatásról polemizálnak, az iskolák mai helyzetéről, a tandíjról, és más, a tanügyet feszítő problémákról. No, ennek fele se tréfa, gondolom, lehet, hogy ma hallok valami újat, okosat?
Neves közéleti emberünk arról beszél, milyen kitűnő tanáregyéniségek voltak régebben, s személyes példaként felhoz egy bizonyos S.atyát, a szerzetes matematika tanárt. S.atya bizonyára igen elsőrangú nevelő lehetett, mert a riportalany szerint az általa közepes rendűnek minősítettet is elsőre felvették az egyetemre. Sőt - hangsúlyozza ki - amikor a felvételi bizottság meglátta a diák tudása és a középiskolai érdemjegye közötti különbséget, egyenesen rákérdeztek, nem véletlenül S.atya volt négy évig a matematika tanára? A történet nagyon szép és bizonyára igaz is, jómagam is ismertem és ismerek ilyen, s ehhez hasonló kiváló pedagógus egyéniségeket.

Sajnos azonban ezzel, mármint a túl szigorú osztályzással ma nem sokra megyünk. Eltörölték ugyanis a felvételit, így már nincs, aki megkérdezze a jelentkezőt, hol és ki tanította őt ilyen fantasztikus színvonalon valamelyik disciplínára.
Manapság szigorúan csak a hozott pontok számítanak, néha egy-két pont, illetve az új rendszerben, ahol közel 500 pontot lehet összegyűjteni 4-5 pont hiánya a jelölt továbbtanulására végzetes lehet.
Az elkövetkező években tehát azok a tanárok segítik be a legtöbb diákot a felsőoktatásba, akik nemcsak jól megtanítják a tantárgyukat, hanem megfelelően értékelik, és nem alulértékelik tanítványaik teljesítményét.

Apropó, a gyermekek tudása? Hasonlóan a gazdasághoz, az iskolában is kinyílt az un. "minőségi olló". Tanulmányi színvonalban, felkészültségben egyre nagyobb szórást mutatnak a tanulók. Különösen az általános iskola felső tagozatában szerezhetünk tragikus tapasztalatokat.

Mi az oka ennek a rohamos színvonalesésnek, s hogyan lehet majd valamit orvosolni ezen?
Az okok közül vezető helyet foglal el a rendszerváltozás utáni tanügyi liberalizáció. Engedélyezték a hat- és nyolc osztályos gimnáziumokat, miközben ezzel a döntéssel a nyolc osztályos elemi iskolai oktatást lassú agóniára ítélték. A legtehetségesebbeket már a negyedik után, majd a még ottmaradt jobbakat két év múlva elviszik a szülők valamelyik általuk jobbnak ítélt középiskolába. Az általános iskolához hűséges tanulók egyre kisebb számú jó tanulóval és ezzel kevesebb "húzóerővel" találkoznak, az ott tanító pedagógusok pedig örülnek, ha csipetnyi sikerélményt élnek meg, ezért többen a sok csalódás és sikertelenség miatt a hivatásuktól is megválnak.

Az oktatás-nevelés, mint tudjuk, háromszereplős. A tanár, a diák és a szülő hármas egysége, hármójuk közös munkája dönti el, milyen eredményt mutat majd a "kimenet".

Vizsgáljuk meg egyenként ennek a hármasságnak a szereplőit, rávilágítva ezzel a ma tapasztalható válságos helyzet igazi okaira.

Kezdjük a tanárokon. Nem titok, lassan már évtizedek óta nem a legtehetségesebb, legrátermettebb diákok jelentkeznek tanárnak. Megdöbbentően alacsony felvételi pontszámokról számolhatnék itt be, de legyen elég annyi, hogy amíg az un. népszerű szakokra (a régi rendszer szerint) 140 pont körüli eredmény volt szükséges, addig egyes - leginkább a természettudományos szakokon - a 80 pont is elégséges lehetett a bejutáshoz. Ehhez nem szükséges kommentár! Pedig jó tanárok nélkül hiába minden! A szakemberek szerint alkalmassági teszt és vonzó fizetés lenne a feltétele annak, hogy a legjobbak kerüljenek a pályára.
A tanári oldal sikerének titka: elkötelezett tanárok álljanak a katedrán, magas szintű tudással, s akkor minden gyerek a lehető legjobb oktatást fogja kapni.

A tanulók oldaláról vizsgálva a mai helyzetet, azt tapasztalhatjuk, hogy egyre kevesebben vannak közülük, akik igazán motiváltak, érdeklődők. Hajlamosak vagyunk gyermekeink tanulási problémáit egyedül a televízióra és a számítógépre fogni. Kétségtelen, a két modern eszköz valóban sokat ront a helyzeten, de nem az egyedüli okai a mára kialakult áldatlan állapotnak. Állítólag egy mai átlag tizenéves 2-3 órát tévézik és legalább másfél órát ül a számítógépe előtt. A televízióban és a számítógépben rejlenek kiváló tudásnövelő lehetőségek, gondolok itt az irodalmazásra, a gyűjtőmunka lehetőségeire, az egyéni kutatásra, kiselőadások, prezentációk készítésére. Viszont diákjaink döntő többsége a komoly, elmélyült tanulás helyett gyenge kommerszfilmeken, valamint un. chatelésen szocializálódik.

Az oktatás-nevelés folyamatában a harmadik szereplő a szülő. Igen sok múlik az otthoni viszonyokon, a családon, mennyire tud az megfelelni szülői feladatának, hivatásának. Sajnos egyre gyakrabban tapasztaljuk, a szülői ház nem partnere sem az iskolának, sem a tanárnak. Szélsőséges esetekben ez addig fajulhat, hogy sor kerülhet a pedagógus inzultálására - nálunk szerencsére még ritkább esetben -, netán megverésére. Az okok keresése során megállapíthatjuk az egyre jobban terjedő szülői engedékenységet és a nem megfelelő törődést. Nagyon sok családban alig jut idő a gyerekekkel való beszélgetésre, a közös tanulásról, a tananyag kikérdezéséről, a közös programokról már nem is beszélve. Nem ritka eset, hogy a gyermek kihasználva az anyai gyengeséget szinte zsarolja az édesanyját, aminek eredményeképpen az anya tart a tizenéves gyermekétől és inkább már nem is szól semmiért, hiszen legjobb esetben is csak átnéznek rajta, illetve lehurrogják.
Hányszor tapasztaljuk ismerőseink körében is, hogy a családtagok egymás mellett elbeszélnek, mindenki éli a saját kis életét, aminek eredményeképpen a gyermek légüres térbe kerül.
Az erélytelen, gyengekezű, szeretetet nélkülöző, liberális nevelésnek aztán nem ritkán bekövetkező fejleménye a gyermek teljes elzüllése, a drog, az alkohol, a bűnözés, valamint a túl korai szexuális élet.
A csonka családban élő gyermekek száma egyes tanulócsoportokban tapasztalatom szerint eléri, illetve meghaladja az ötven százalékot.

Pedagógia és társadalom

A nyugati demokráciák egyre súlyosbodó problémái köszönnek vissza az előző sorokból. Kétségtelen, ma még (már?) nem tud mit kezdeni a civilizált világ az egyre jobban terjedő modernnek kikiáltott szabadelvű eszmékkel.

Az erőszak elhatalmasodása úgy a valóságban, mint a média megjelenítésében, a fogyasztói társadalom egyre önzőbb hedonista életfelfogása, a pénz mindenek feletti uralma mind-mind hozzájárul a pedagógia jelenlegi válságához.

A prostitúció terjedését, annak társadalmi - egyre elnézőbb - megítélését mi sem jelzi jobban, mint a bulvárlapokban ma már százával megjelenő hirdetések, ahol egyetemi hallgatók, sőt diplomás tanárok kínálják erotikus szolgáltatásaikat, közben nyugtatgatva magukat azzal, hogy csak a jobb megélhetésüket biztosítják ebbéli tevékenységükkel.
Tessék mondani, hova tart az a társadalom, ahol akár a tanárok csak töredéke is, a prostitúcióból él?
És ezeken a hirdetéseken sokan már nem is csodálkoznak!

Közben látványosan terjednek tovább a neoliberális eszmék. Hollandia és Belgium után holnaptól Luxemburg is engedélyezi az eutanáziát.
Kaliforniában most szavazták meg az új tanügyi törvényt, mely először szentesíti a homo-, bi-, és transzszexualitás nyílt támogatását az iskolákban. Állami iskolákban ilyen tanárokat is alkalmazni kell, elsősorban azért, hogy ilyen viselkedésre is lássanak példát a gyerekek, sőt utasítás, hogy a tanároknak kifejezetten pozitívan kell bemutatniuk az ilyen magatartást.

Az ifjúság nevelése soha nem számított könnyű feladatnak, de ilyen társadalmi háttérrel és jövőképpel sokan - tanárok és szülők egyaránt - feladják a kilátástalannak tűnő küzdelmet.
Majd másfél évtizednyi egyházi iskolai szolgálattal a hátam mögött nyugodt lelkiismerettel megállapíthatom, hogy ez alatt a történelmileg egyáltalán nem hosszú idő alatt is szemmel láthatóan romlott a felvételt nyert tanulók átlagos fegyelmi, erkölcsi és tanulmányi helyzete!!
Külföldi, elsősorban nyugat-európai tapasztalataim is hasonlóan lehangolóak!
A nyugati civilizált világ legtöbb országban a tanulókat az előbbiekben említett hatások érik.
A médiumok egyre jobban domináló negatív következményei, a computernek a tanulástól távoltartó befolyásoló hatása Hegyeshalomtól nyugatra - ha nem is teljesen egyformán -, de érezhető. A szülői oldal tekintetében sincs túl nagy eltérés a határok különböző oldalain, bár ha itt alaposabban szemlélődünk, azért már fellelhetünk különbségeket.
Ugyanis a gazdaságilag fejlettebb, a demokráciát régebben építgető régiókban, ahol a szülőnek már nem kell feltétlenül másod-és harmadállást vállalni, több idő jut a gyermekkel való személyes foglalkozásra.

Sajnos a világ nagyon sok helyen nem jó irányba halad, így kis hazánkban sem!

Schwarzenegger kormányzó úr államából majd lassan áthajózik az óceánon az új szabadelvű törvény, és itt is főhet majd a fejük a szülőknek, melyik magán vagy egyházi iskolába adják gyermekeiket. Oda, ahol még nem fémdetektoros kapun át kell bemenni az iskolába, és nem muszáj fegyveres biztonsági őröket kerülgetni a folyosókon. Sokunk meggyőződése, hogy a liberális nevelés további térnyerését ideig-óráig fékezhetjük, lassítását megpróbálhatjuk, annak megállításában viszont a világ jelenlegi állása mellett nemigen reménykedhetünk.

Mégis, hogyan lehetne rövidtávon és látványosan javítani az oktatás-nevelés magyarországi színvonalát? Valószínűleg a tanári oldal hatékony és eredményes megerősítésével érhetnénk csak el gyors és célravezető eredményt.

Kérdés, hogyan lehet azokat a feltételeket megteremteni, amelyek az alkalmas embereket vonzzák a pályára? Japánban, Dél-Koreában és általában Keleten (Singapur, Kína, India) a középiskolások legjobb öt (!) százaléka kerül a tanárképzésbe. Jól ismert tény, hogy Japánban a leggyakoribb példakép a pedagógus, a "szenszej". Ha ott egy pici gyermeket megkérdeznek, "mondd, mi szeretnél lenni, ha felnőtt leszel" - gondolkodás nélkül vágja rá "szenszej", azaz tanár.

Az uniós országok közül például Finnországban a tanulók legjobb tíz százalékából regrutálódnak a tanárok. Ne csodálkozzunk akkor a PISA felmérések számunkra elkeserítő, finn barátaink számára pedig annál dicséretesebb eredményein. A ranglista élén álló iskolarendszerekben nem csak a középiskolából hozott pontszámokkal, hanem komoly alkalmassági vizsgákkal is korlátozzák a felsőoktatási intézményekbe való bejutás lehetőségét, ezzel is erősen szűrve a bekerülőket. Hazánkban évente mintegy kettőezer ötszáz friss diplomás tanárra lenne szükség, ezzel szemben a 35 nagyon eltérő színvonalú (!) intézményekben több mint tízezer (!) végez.

Egyik vidéki, a tanárképzéssel is foglalkozó oktatási intézmény vezetője azzal a kéréssel keresett meg, hogy iskolánkban minél több végzős diáknak ajánljuk őket. Hozott reklámot, szórólapot, videofilmet, s kérte, hogy az osztályfőnöki órákon mutassuk be ezeket, és amennyiben lehet, szorgalmazzuk a hozzájuk való jelentkezést. Arra a kérdésre, hogy milyen pontszámmal lehet főiskolájukba bekerülni, azt válaszolta: "Már gyenge közepes eredménnyel is majdnem mindenkit felveszünk"!!
Mégis, hány hallgatója van az intézménynek? - kérdeztem. Közel tízezer - válaszolta, majd látva megdöbbenésemet - hiszen ez a város lakosságának majdnem az ötöde -, egyből hozzátette: "De ezek nem mind bejárók, a legtöbb közülük levelező hallgató, akik leginkább csak Interneten tartják a kapcsolatot iskolájukkal". Az évek óta tartó túlképzés pedig nagyon nagy hiba, mert egyrészt növeli a munkanélküliséget, másrészt nem a legrátermettebbek, hanem a gyengébb képességűek maradnak a pályán. Az oktatás színvonalában kiemelkedő országokban a diploma kevés ahhoz, hogy a tanár a katedrára álljon, mint ahogy egy frissen végzett orvost is csak a legritkább esetben engednek a műtőasztalhoz, hogy operáljon.

A pedagógusi pálya ott vonzó, ahol a kezdő fizetések meghaladják az egy főre jutó hazai összterméket. Amennyiben az oktatási kormányzat felismeri, és magáévá teszi az oktatáskutatók, oktatási szakértők ajánlásait, azt, hogy a tanár-diák-szülő hármasból a tanár van olyan kulcspozícióban, hogy eredményesebbé váljon a pedagógiai tevékenység, nagyot léphetünk előre.
A külföldi pozitív tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a megújított oktatási rendszer még az előbb említett családi háttérből eredő hátrányokat is képes részben ellensúlyozni.

Utóirat: A cikk leadásának napján jelentette be a kormány, hogy az oktatásra szánt összeget megnöveli 120 milliárd forinttal. Igaz, azt is tudjuk, hogy sok kérdésben, de különösen a tanügyben a szavak, és a tettek rendszerint még köszönő viszonyban sincsenek egymással. Talán most? Március óta mégis reménykedhetünk? Lehet, hogy valami elkezdődött?! Úgy legyen!!

Sümegh László
Közoktatási szakértő

Budapest, 2008. március 12.