Szándékos a közösségi megszólítás. Mert a búcsú mindenkor a közösség ünnepe, és szándékai szerint az egykori Albertfalva, az Albertfalvára épült városrész ünnepe is.
Mert az ünnepi események sorában az Emléktábla koszorúzása, a szép számmal jelenlévők, az értékeket, az Mahunka Imre emlékét őrzők, az elődök előtt tisztelgő albertfalvai közösség főhajtása.
S indokolt a közösségi megszólítás, mert az ünnep, a Szent Mihály-napi búcsú, az Albertfalvai Szent Mihály Templom hívő közösségének az ünnepe.
Szent Mihály napjához számos profán, a természet őszi átváltozásához kötődő hagyomány él.
A pásztornépek körében, a ridegtartású állatok legelőről történő behajtásának időpontja, az elszámolás, a számadás napja. Ahogy a mondás megőrizte: "Szent György napján mindenkiből lehet pásztor, de csak az a pásztor, aki Mihály napján el is számol." Az állattartók körében az őszi fagyok megérkezése, a Mihály-nap környékén beköszöntő időjárás változása, a természet rendje határozta meg a behajtást, a gazda előtti elszámolást, a megmérettetést.
Életünk számos fordulópontját tekinthetjük ilyen Mihály-napi számadásnak, elszámolásnak a ránk bízott feladatokról, és a végső számadáshoz, a végső megmérettetéshez is "Szent Mihály lován"érkezünk, Ő kíséri lelkeket a túlvilágon, és az Ő feladata a jó és rossz cselekedetek mérlegelése.
A szent és profán így kapcsolja eggyé hagyományainkat, így őrződnek meg a mindennapok szokásaiban a közös, keresztény gyökerek.
Mihály arkangyal, a mennyei seregek fejedelme, jobb kezében pallosával az igazság védelmezője és templomunkban, bal kezében nem az ismertebb attributmával, a pajzzsal vagy mérleggel ábrázolták, hanem bal kezében az igazság mértékével, az ostyával, Krisztus testével mutat irányt.
Ha rácsodálkozunk templomunk oltárképére, Szent Mihály egyenes tartással, tiszta tekintettel néz reánk, és az angyalok seregéből szoborként kiválva mutat utat. Az oltárképet megvilágító esti és reggeli a reflektorfényében Szent Mihály szobra nem csak előre tekint, hanem a kétoldali megvilágítás jobbra és balra fordítja a fej árnyékát. Így a szobor, a mellette, a mögötte álló angyalok közösségére tekint, hozzájuk is szól, nekik, az angyaloknak is biztatást és biztonságot ad.
Miért idézem a koszorúzási ünnepen, a Mahunka emlékezésen az oltárképünk Mihály arkangyalát?
Mert úgy érzem, hogy az oltárkép a mindennap emberének is üzen és a közösségi, a közösségért cselekvő ember példázatát is hordozza. A közösség embere az értékek hordozójaként és felmutatójaként kell, hogy előre tekintsen, mindig elől járjon példájával, de mindenkor tudni és látni kell, hogy kik vannak körülötte, kik azok, kiknek élére áll, kik azok, akiknek érdekében cselekszik, kik azok, akiktől életéhez alkotásaihoz, közösségi szerepvállalásához a biztatást, a biztonságot kapja.
Mahunka Imre a hitbéli meggyőződése mellett, ezt a közösségi elkötelezettséget tanulhatta meg Albertfalva bírájának megválasztott édesapjától. Ez a közösségi elhivatottság vitte Őt a Nemzetgyűlésbe, tette Őt képviselőtársai szemében is elismert, és megbecsült, a szó nemes értelmében politikussá.
Ezek az életét behálózó és meghatározó, láthatatlan közösségi kötelékek "hozzák őt ismét haza", Albertfalvára és adományával válik meghatározó templomépítővé.
Ő tudta, hogy az Őt követő századokban is a hit, a magyarság, a közösség megtartó ereje és szent helye a templom, és adakozásával jó ügyet szolgál.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Mahunka Imre életpályája, szakmai életútja számtalan üzenetet hordoz, az eligazodást segítheti az értékzavarodott napjainkban, a forintalapú gondolkodásban, a globalizálódó XXI. században.
Az Ő története szól a mesterség, a tanulás és a tudás értékéről és tiszteletéről. Az albertfalvai közösség, a család hagyományát folytatva viszi tovább a kézműves mesterséget, veszi kezébe a vándorbotot, járja be Párizst, Londont, és Münchent, de nem azért mert ott szebb, ott könnyebb vagy jobb és izgalmasabb, hanem azért, hogy tanuljon, ismerje meg más mesterek eredményeit, szokásait, és ujjbegyében hozza haza tudását.
A közvélemény, a kultúrtörténet megőrizte a középkori peregrinusok, a későbbi egyetemjárók emlékeit. Apáczai Csere János vagy Tessedik Sámuel életútját, az európai egyetemi tanulmányokból hazatérők elkötelezett közösség, és magyarság szolgálatát könyveik, írásaik megőrizték és egyetemeken, főiskolákon tanítják.
Otthonunkban, könyveinket olvasva, a magyar betűket nézegetve, vagy egy kényelmes karszékben üldögélve eszünkbe jut-e az a sok-sok mesterember, akik vándorkönyvükkel kezükben járták a világot, és Mahunka Imréhez hasonlóan hozták haza tudásukat.
Mint ahogy Ő tette, itthon alkotott, s szerzett hírnevet a magyar bútorgyártásnak a Párizsi Világkiállításon.
Nem állt meg azon a ponton, hogy elismert udvari szállítóként készítse bútorait, szerezzen hírnevet szakmájának. Tudását továbbadta. Az egykori vándor tanulóból, mester lett, tanítványok gyűlhettek köré, iparoktatás miniszteri biztosaként gondoskodott a szakmáról, a jövőt jelentő utánpótlásról.

A templomépítő adakozóra emlékezünk, akinek életét "aki pedig csak egy pohár friss vizet ad inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom" keresztényi szellemiség határozta meg. Aki életében megvalósította a "kicsikhez hajolj, hogy magasodjál" pedagógiai hitvallását.

Példája időtálló, az értékek tisztelete, a közösség szolgálata, a tanítás hivatása századunkban is a keresztények világi küldetésnek alappillérei, sarokpontjai, és a márványtábla erre figyelmeztessen minket!

Emlékeztessen minket olyan értékekre, amelyekről Wass Albert a "Kard és Kasza" családregényében, a bölényesi ősök családfőjének fiához intézett intelmében szól: "Kétféle ember van ezen a világon, az egyik karddal farag magának világot, a másik ekével….Maradandót csupán az eke farag."
Majd tovább folytatja az író a gondolatsort: "Hont foglalni alkalmas a kard, s annak védelmezésében is hasznos. Megtartani a hont csak kaszával lehet. Kaszával, ekével izzadságos, becsületes munkával. Hont veszít, ki másra bízza a munkát."
Mahunka Imre soha nem bízta másra a munkát. Ismerte az ekét, a kaszát, dolgozott, tette dolgát, szolgálta hazáját, közösségét.
Ezt köszönjük ma neki, ezért helyezzük el emléktábláján a tisztelet koszorúit.

(Ha most itt teremne közöttünk, biztosan örülne a nagy számban összegyűlt emlékezőknek, és kezet nyújtana az előtte tisztelgőknek, de észrevenné az emléktábla mellett éktelenkedő szeméthalmot és magyarázkodhatnánk. Igen, ez is a mi valóságunk, a Mahunka téren együtt van a tiszta és nemes, a talmi és szemét.
Próbálnám megértetni vele, hogy ezzel együtt kell élni, de küzdeni kell ellene, és igyekszünk eltakarítani. Néha sikerrel járunk, néha sikertelen a kezdeményezésünk, de legalább megvan bennünk az eltökéltség, a szándék, hogy rend és tisztaság legyen köröttünk.)