Számtalanszor tanúi vagyunk annak,
hogy az ember egy-egy kerek évforduló alkalmával visszatekint
életútjára. Ezekben a napokban én is sokszor hosszabban imádkozom,
visszagondolok életem – elsősorban papi életem – útjára.
Június 21-én lesz negyven éve, hogy Shvoy Lajos püspök atya
Székesfehérváron pappá szentelt.
Életemet döntően meghatározta a családi otthon. Édesanyám
buzgó, imádságos asszony, édesapám pedig minden vasárnap részt
vett a szentmisén. Ezért nekünk is természetes volt, hogy
sokszor velük együtt, később magunk mentünk templomba,
illetve ministrálni. Amikor érettségi előtt megmondtam otthon,
hogy pap szeretnék lenni, édesanyám könnyezett, édesapám nem
szólt semmit.
Elérkezett 1956. szeptember 7., a szemináriumba való
indulás napja. A Nyugatiban álltunk a szegedi gyors mellett. Elköszöntem
édesanyámtól, és édesapám megfogta a karomat, elfordított,
hogy édesanyám ne hallja a szavait. Csak ennyit mondott: Fiam,
örülök a választásodnak, de ha úgy látod, hogy nincs papi
hivatásod, gyere haza. Mi akkor is szeretettel várunk és segítünk.
A szavai sokszor felötlöttek bennem.
Az évek rohantak. Elérkezett az utolsó év, a végső döntés
napjai. Októberben hat napos lelkigyakorlaton kellett a végső döntést
megfogalmazni. Amikor ezzel elkészültem, eszembe jutottak édesapám
búcsúszavai, ezért levelet írtam neki beszámolva mindenről.
Ő soha nem válaszolt, én meg nem kérdeztem a levélről. Csak
azt láttam, hogy valahogy más lett.
Papszentelés Székesfehérváron 1961. június 21-én.
Ketten álltunk a szentelő püspök atya előtt. A szentmise csodálatos
volt, mert mindannyian ott voltak körülöttünk, akiket szerettünk
és tiszteltünk. A szentmise után ketten, az egyházmegye újmisés
papjaiként léptünk ki. Néhány nap múlva az első szentmise
itt, az albertfalvi templomban. Aztán megkezdődött a papi élet
a maga örömeivel, gondjaival, nehézségeivel, sikertelenségeivel.
Kelenvölgy, Ráckeve, Előszállás, Székesfehérvár, Csákvár,
Budakeszi, ismét Székesfehérvár. Az állandó zenei tanulmányok
végzésének eredményeként hét nagyon szép esztendő énektanárként
az esztergomi szemináriumban.
Külön ajándék volt a két római esztendő a Pápai
Liturgikus Intézetben. Csodálatos egyéniségek tanítottak, és
alkalmam volt belemélyedni a liturgia mélységeibe és még
zenei tanulmányokra is jutott időm. Kétévi Központi Szemináriumi
szolgálat után 1985-től Albertfalva. Doktoráltam, három könyvem
jelent meg a liturgia témakörében, s ebből a Ministráns ABC
és a Liturgikus Lexikon két kiadást ért meg.
Édesanyám 1981-ben, közvetlenül római utam előtt halt
meg, a temetésről szinte a repülőtérre mentem és aggodalmak
közt hagytam itt édesapámat. Életének utolsó éveit a plébánián
velünk töltötte. 1993-ban halt meg. Bár ő életében mindent
elrendezett, egy isis táskába tette az összes iratait. Talán
egy hónap múlva jutottam hozzá, hogy megnézzem a kis táska
tartalmát. Benne volt egy levél, amelyet öcsémnek és nekem írt.
És találtam egy lezárt borítékot a következő szöveggel:
„A boríték tartalma - egy levél - István fiam tulajdonát
képezi. Ez a levél életemben, nehéz napjaim alkalmával erőt
adott, megnyugvást, tudva azt, hogy hivatásod betölti életedet,
élj hivatásodnak a jövőben is. Édesapád.” Vajon mi
lehet benne - töprengtem, amíg felnyitottam a borítékot.
Hangosan felzokogtam, mert az a levél volt benne, elnyűtten,
amit a döntésem után, szentelés előtt írtam neki. Sohasem
gondoltam, hogy neki ez a levél ennyire fontos volt.
Június 21-e a Don Bosco iskola tanévzáró, hálaadó
napja. Azzal a kéréssel fejezem be, amit a szentelési szentképre
írtunk: Hívő nép, imádkozz papjaidért! Még annyit
teszek hozzá: Mindnyájan, akik között éltem az utolsó
tizenhat évet, segítsetek mindenért hálát mondani az Úrnak.
Köszönöm nektek!
István atya
Megjelent
az Egyházközségi Levél 2001 úrnapi számában |
