1971 őszén történt. Két éves kubai kiküldetésre készültem az akkoriban egyik vezető híradástechnikai cégünktől. Behívtak a személyzeti osztályra és leültettek egy elkülönített fülkében. Miután közölték velem, hogy valami nagyon fontos dolgot kívánnak tudomásomra hozni, ami szigorú titoktartásra kötelez, elébem tettek egy gondosan adminisztrált titkos rendeletet, hogy a zárt fülkében tanulmányozzam át, majd a csatolt nyilatkozatot írjam alá.

A rendelet arról szólt, hogy a külföldi kiküldetés alatt a vallásgyakorlás nem magánügy, tehát a kiküldött vallásgyakorlás céljából templomot ne látogasson. Különösen veszélyes a gyónás, mert a CIA és más imperialista kémszervezetek a gyóntatószéken keresztül igyekeznek információt szerezni a szocialista országok belső ügyeiről és megpróbálják kémhálózatukba beszervezni az ott tevékenykedő szakértőket. Nagy veszély leselkedik tehát arra, aki meggondolatlanul megszegné a rendelet előírásait. Természetesen templomon kívül is fennáll a megkörnyékezés veszélye, ezért ha a kiküldött szakértő bármi módon azt észlelné, hogy megpróbálták behálózni, rögtön jelentse azt a magyar követségnek és kérjen védelmet az effajta zaklatás ellen.

A csatolt nyilatkozat szövege csupán a rendelet tartalmának tudomásul vételét célozta, személyes elkötelezettség vállalására nem szólított fel, ezért aláírtam. Természetesen egy percig sem volt kétséges, hogy úgy sem fogom betartani, ha kell, vállalva a rendelet megszegésével járó retorziót. Egyébként a titkos rendeletek megszegését nyíltan úgysem lehetett büntetni. Ha egy kiküldöttet templomba járás miatt büntetni akartak akkor más ürügyet kellett keresni, ráfogva például, hogy rosszul végzi a munkáját, vagy hogy összeférhetetlen a munkatársaival. Ennek tudatában léptem ki a zárt fülkéből. Az esetleges retorzió kevéssé izgatott, annál mélyebb nyomot hagyott bennem a rendelet megalkotóinak ijesztő szellemi sötétsége. A pokol árnyékában, fényes nappal vakon tapogatódzó emberek, akiknek fogalma sincs arról, hogy mi a hit és mi a szentgyónás. Sötét éjszakában élnek közöttünk és nem tudják, mikor botlanak el. Rossz lelkiismeretük a levélrezdüléstől is megretten, tele vannak gyanakvással és félelemmel. Ők az igazán szánalomra méltóak, százszor inkább, mint azok a szenvedők, akik méltók lesznek a Nyolc Boldogság elnyerésére. Az Úr legyen irgalmas hozzájuk, és adja meg nekik a megtérés kegyelmét!

2002 húsvét

Kesselyák Péter