Családos közösségek Máriapócson 2007     "Nagy mentsége, reménysége a kétségbe esteknek, dicsősége, fényessége, szép csillaga népednek" szól a népének. Mi is valahogy oda menekültünk a város zajától, talán félve beismerni bárkinek is kétségeinket családdal, közösséggel, Istennel szemben, de mindamellett megpillantva a fényes szép dicsőségét az Istennek és vele Máriának, aki könnyezett bűneink sokaságáért és most is a családjaink védő patrónusa és közbenjárója a Mindenhatónál.  Zarándokolni a Szentföldre és Szűz Máriához lehet igazán. Máriabesnyő, Makkosmária, után idén a családos közösség a máriapócsi Szűzanyához járult. Szívemnek különösen kedves volt átérezni görög rítusú testvéreinkkel az egységet a katolikus hitben és hódolni a könnyező Szűz Mária előtt. A szentmisét kicsik és nagyok nagy tisztelettel hallgatták, bár nem mindig értették annak menetét és mi is mire belerázódtunk pár nap alatt már el is repült az idő… Csenge kislányom például az első mise közepén fülembe súgta - "apa, a pap bácsinak most nem ezt kéne mondania". A gyerekek kisebb zörgése, mozgolódása az atyákat nem zavarta, sőt az sem ha a misén a hívek a Mária oltár lépcsőjén felmentek a kegyképhez és imádkoztak. Imre atya például még zarándokoknak útbaigazítást adott a mise kezdetekor a sekrestyében, de pár perc múlva már beöltözve az oltárnál csatlakozott a mindig együtt miséző atyákhoz. Ha van liturgia naturális et spirituális, akkor ezt átérezhettük, minden a célnak van alárendelve és nem az előírt szertartás önmagáért volta alapján működik. Az ikonosztázion előtt csendben gyóntatás folyt e közben és a hívek türelmesen álltak és cselekedtek, mintha ez is a liturgia szerint lenne. Könyörgünk, áldjuk az Urat, hol hallgatjuk igéjét mindenhol énekkel és fényes pompával a lélek szerint, hol az átváltoztatás titkát sejtjük meg a kapuk árnyékából. Valahol nyugat és kelet hagyományainak találkozásánál, valami több fogalmazódott meg bennem, mint ahogy az ikonokon lefestett szentek merev arcai mögött a lényeg mutatkozik meg. Mi Krisztushoz tartozunk, miután a keresztáldozat megment minket a kárhozattól, ezt most a liturgia 10-15 keresztvetéssel is jelzi számunkra. A tisztító tömjén illatával háromszor köszöntötte a népet a parókus ( plébános), energikusan végighaladt a templomkapuig és vissza, közben szabadon maradt kezével közvetlenül gesztikulálva mutatta, hogy van még elől szabad hely, gyertek közelebb, szeme ragyogott a sok ismerős láttán és örült a népekkel. Ez tényleg a feltámadott Krisztussal való örömteli találkozás evilági "ikonja" volt emlékeimben. A beöltözötteknek magával ragadó volt a természetes mozgásuk ami mégis cselekvésbeli rendezettséggel egységes lett. Annál is inkább, hiszen a templomban csak egy mise van napjában és ezen mindig több atya látja el az oltárszolgálatot. Jó látni ezt az egységet... Hálával emlékezünk a szolgáló szeretetre Miklós és Imre atya részéről, akik az egész lelkigyakorlat mozgatórugói voltak. Nemcsak szóban, hanem tettekben is szép példáját láttam a pócsi vendégszeretetnek, mikor a szombati napon egy távoli helyről roma családok jöttek a Szűzanya búcsújára (elnézték az időt). Egész éjjel nyitva volt a templom a zarándokoknak, akik igen nagy tisztelettel imádkoztak. Magam is többször beléptem a templomba, csend és csak egy pár irányadó fény... most tényleg láthatatlan a kérő ima elmondója.   Mit is kérhetnénk mi, albertfalvi családosok és mit kéne megfogadni a lelkigyakorlatból? Magam részéről a négy családos közösség összefogásáért és egy újabb közösség létrehozásáért, a sikeres missziós hétért imádkoztam. Rájöttem, hogy igazán nagy kincs és nem minden plébánia mondhatja el, hogy ennyi család szeretne szorosabban (mert együtt könnyebb) Krisztuskövető lenni. Feladatunk van arra, hogy ezeknek az együttléteknek az „ízét” továbbadhassuk azoknak, akik még nem jártak soha családos közösségbe, kóstolót tudnánk adni szeptemberben ebből és remélem a lelkigyakorlat "cölöpverése" egy kiindulópont lehet a családos nap beszélgetéseihez, melyre bátran alapozhatunk.   Szabó András 2007. Nagyboldogasszony havában

fel    vissza